Balatonszepezd

„…örömmel ajándékozom életemet, az élet szép ígéretét Istennek.”
„Mindenkor örüljetek!” (1Tessz 5,16)

Bódi Mária Magdolna 1921. augusztus 8-án született Szigligeten, szegény uradalmi cseléd szülők gyermekeként. Nehéz szociális helyzete miatt családjának sokat kellett költöznie, így a Balaton-felvidék számos településén laktak.
Magdi a családjával 1922 elején Szigligetről Balatonszepezdre költözött. Itt rövid három hónapot töltöttek, majd áprilistól a szülők Kővágóörsön szegődtek el egy jómódú gazdához. Közel egy évig álltak itt szolgálatban, ám ismét szedték a sátorfájukat.
Magdi rövid, de teljes és példamutató életében Isten szeretetét közvetítette az elesettek, betegek, gyermekek és rászorulók felé.
1945. március 23-án halt meg, amikor egy szovjet katona erőszakos közeledését követően Jézusnak tett tisztasági fogadalma védelmében életét áldozta.
A cselédsorból származó munkáslányt 2025. szeptember 6-án XIV. Leó pápa megbízásából Erdő Péter bíboros avatta boldoggá Veszprémben.

Magdit leginkább mosolyáról lehetett megismerni. Nem felszínes vigyorgás volt ez, hanem a nehézségekben is megmaradó, mélyről fakadó derű. Természetes vidámsággal tudott beszélni nagyon komoly dolgokról is, mosolygása nem hagyta el.
Ez az öröm kísérte el a nehéz pillanatokban is, hiszen tapasztalatból ismerte az élet megpróbáltatásait.

Magdi több társulatnak (Szívgárda, Mária Kongregáció, Dolgozó Lányok Szövetsége) is tagja volt, ezeken keresztül is gyakorolta a szeretetszolgálatot.
A Dolgozó Lányok Szövetségében a lányok Magdi vezetésével ott segítettek, ahol csak tudtak: a balatonfüredi katonakórház betegeinek élelemcsomagokat készítettek, a környék mélyszegénységben élő gyermekeinek ruhát varrtak, ápolónői tanfolyamot szerveztek.

„Az egyik későbbi DL-es lánya így emlékszik vissza az első találkozásra:
– Magdát már ismertem látásból a DL megalakulása előtt is. Az tetszett benne, hogy mindig ránk mosolygott, bár nem ismert még bennünket. Még nem is köszöntöttük egymást. Elment kerékpárjával mellettünk, mi is ránéztünk, ő is ránk nézett és csak mosolygott. A mosolya fogott meg bennünket.”

(Részlet P. Temesi József S.J.: Tanúságtétel liliommal, vérrel c. könyvéből)