Magdi a nap többi részét az óvóhelyen töltötte. Szótlanul ült a lejárat lépcsőjén gyermekruhákat varrogatva szegényeinek. Közben olvasott valami lelki könyvet.
Délután négy óra felé ismét etetni kellett volna mennie a szomszéd leánnyal, de az félt felmenni. Azt ajánlotta neki, hogy imádkozzanak. Elmondtak egy tized rózsafüzért és fölmentek. Mindent elintéztek. Nem bántotta őket senki.
Néhány perc múlva, ahogy visszajöttek, két fegyveres katona érkezett motorbiciklin. Az egyiknél géppisztoly, a másiknál kézi pisztoly volt. Az óvóhely lejárata felé tartottak. Itt tartózkodtak az asszonyok, hogy ne kelljen egész nap a bunker sötétségében lenniük.
A kézi pisztolyos katona lejött a lépcsőn. Magdi fejkendővel kötötte be a fejét, a kendőt eléggé előrehúzta, hogy arca kevésbé legyen látható. A katona a bunker belseje felé mutatott és rászólt Magdira:
– Hajde, hajde…
Magdi szó nélkül indult. Két kezét kiskabátja zsebeibe csúsztatta. Bal zsebében a rózsafüzér volt, jobb kezében a kisolló, amelyet napközben a varrásnál használt. Édesanyja észrevette, hogy Magdi a két zsebében a kezébe vett valamit. Ez a sokat sejtető mozdulat feltűnt az édesanyának és ki akarta venni Magdi kezét a zsebéből. Magdi nem engedte:
– Engedjen, édesanyám, most én elmegyek.
Ezt mondta és szorosan tartotta továbbra is ujjait. Belépett az óvóhely cikcakkban kiképzett sötét belsejébe. A katona utánament.
Néhány másodpercig idegfeszítő csend volt. A feszült figyelmet és a gyorsan lepergő eseményeket senki sem figyelte azzal a szándékkal, hogy pontosan tudja elmondani, mi történt, ha kérdeznék tőle. Az egyik jelenlevő az egyik mozzanatra lett figyelmes, a másik egy másikra. Később azt tudták elmondani, amire éppen odafigyeltek. Egyesek szerint a bunker belsejéből már hallottak lövést, mások erre nem tudnak emlékezni.
Magdi azonban hamarosan megjelent a bunker azon kijáratánál, amelyiken az előbb bement. Fején a kendő hátra volt csúsztatva, nem úgy előrehúzva, mint amikor a bunkerbe lépett. Arcán a felindultság vonásai. De minden szava nyugodtan hangzott:
– Annuska, meneküljön, mert magán lesz a sor – mondta a szomszéd leánynak. – Én már meghalok… Édesanyám, menjenek innen, én most már meghalok.
Magdi menekült, de nem futott. Talán már nem tudott, különben a halál elől futott volna. Szavai is azt mondják, hogy a halál már biztos. Úgy látszik tehát, azok emlékeznek jól, akik a bunker belsejéből már lövést hallottak.
Magdi is fölment az udvarra. Eközben az óvóhely másik, azaz hátsó kijáratánál megjelent a katona, aki Magdit a bunkerbe vezérelte. Arca dühös volt. Szeme alatt szúrt sebből vér szivárgott. Magdi nem találta el a szemét a sötétben. De biztos, nagyon meglepte Magdi nem várt védekezése. Ezért valószínű, hogy akkor lőtt először.
Amikor a katona megpillantotta Magdit az udvaron, azonnal lőtt. A második lövésnél Magdi két karját az égre emelte, majd összezárta, mint az akkori liturgiában a pap végezte szentmisében. Uram, Királyom!… Végy magadhoz!
Ezek voltak utolsó szavai. Még vagy hat lövést kapott. Mindegyikre megingott, de állt. Nem sikongott, nem kapkodott. Zsebében újra a rózsafüzért szorította. Az utolsó golyó is, mint a többi, a hátába fúródott, de ez a szívét találta el. Magdi arccal előre esett.
Az asszonyok szétfutottak, ki merre látott. Nehogy feltűnő legyen a vérében fekvő leány, a katonák az óvóhely lépcsőjére fektették. Lehet, hogy fegyvert, legalább tőrt vagy kést kerestek nála, amivel védekezett.
– Amint meghallottam, mi történt – mondja el Bódi bácsi -, a hír gyorsan jött: azonnal odamentem. A katonák még mellette álltak.
– Megöltétek a leányomat! – rivalltam rájuk oroszul. – Ez nagyon meglepte őket.
– Vidd innen! – felelték mogorván.
– Lehajoltam a kislányomhoz. Testét még melegnek éreztem, de élet már nem volt benne. Karjaimba vettem és szomorúan vittem haza. A katonák még kétszer utánam lőttek. Ott süvítettek el a golyók a fülem mellett.